0
KÖZművek
A nagypapakor küszöbére érve jóleső nosztalgiával emlékezem vissza azokra az időkre, amikor negyed Kaposvár szennyvízcsatornájára 8 nap alatt sikerült, jó tervekkel és a jó szó erejével, vízjogi létesítési engedélyt szerezni.
Nem állítom, hogy helyes a hatóságokat, ilyen tempóra ösztökélni, de úgy vélem, napjaink gyakorlata nem csekély mértékben hozzájárul hazánk gazdasági és közállapotaihoz. Mielőtt felmerülne a gondolat 8 nap alatt nem lehet meg alapozott engedélyt kiadni, szeretném gyorsan eloszlatni a kételyeket, valamennyi csatorna évekkel ezelőtt gond nélkül megépült és kiválóan üzemel. Nálam – divatos kifejezéssel élve – többek között az verte ki a biztosítékot, hogy nemrégiben 14 km kerékpárutat terveztünk 60 nap alatt, és ennek az engedélyezési eljárása 475 napig tartott, úgy, hogy az engedély kiadás érdekében a terveken nem kellett változtatni. A magukat szereptévesztésbe lavírozó hivatalnokok és ebben teljesítési (estünkben nem teljesítési) segédjükké váló közműkezelők valójában nem mérik fel, hogy egy fontos nemzetgazdasági szegmens fejlődésének gátjává váltak. Nyilvánvaló súlyos kockázatokat rejt magában ha a Magyar Honvédség hadműveleti főcsoportfőnöksége vagy a polgári védelem dandártábornoka nem vizsgálja meg egy út vagy kerékpárút íveit. Talán a mér nök kamara is igazodhatna az új trendhez végül is ma már droidok is képesek volnának ellátni a tervezői feladatokat, hiszen a tervezői felelősséget már senki sem tartja elegendő garanciának. Hiába a tervező felelős nyilatkozata, attól még jó esetben, és jó pénzért 30, kedvezőtlen esetben 50 különböző szervezet megfontolt, parciális érdekeket legfontosabbként kezelő, lehetőleg papíron 3 példányban bekért, teljes körű dokumentáción nyugvó szakmai véleménye adja a legerősebb védőbástyát az engedélyező hatóságnak. Amikor ezt szóvá tettem, pont egy törvényalkotó reagált erre úgy, hogy sajnos ezeket a (szerintem nonszensz) folyamatokat a jogszabályok determinálják – mintha nem az ő dolga lenne a társadalom érdekeit tükröző jogalkotás. Tragikomikus a dologban az, hogy nálunk már a deregulációt is deregulálják. A napokban láttam a jogtárban, hogy épp egy deregulációs csomagot helyeztek hatályon kívül.
Szerencsés volna, ha a témával kapcsolatba valamennyi résztvevő önmérsékletet tanúsítana, nyilván ezt naivitás várni, ezért a szükséges lépéseket a mérnökök érdekvédelmi szervének, a kamarának kell megtennie. Bátorításképpen ehhez Hankiss Elemér gondolatait idézem:
„A társadalmi dilemma olyan döntés-, illetve konfliktushelyzet, amelyben a szemben álló felek, ha mindannyian érdekük optimális érvényesítésére törekszenek, végül külön-külön is együttesen is rosszabbul járnak, mintha érdekeiket egyeztették volna.
A társadalmi csapda a társadalmi dilemma önérdekű megoldásának következménye, amely a döntéshozók szándékaival ellentétes eredményre vezet ahelyett, hogy a megszerezni kívánt javakhoz juttatná őket, megfosztja őket e javaktól, vagy legalábbis megnehezíti e javak megszerzését” [Társadalmi csapdák (1979)].
Ne higgyük azonban azt, hogy a magukat jó szándékúnak hívő környezetvédelmi mozgalmak nem részesei ennek a mára már tarthatatlan helyzet kialakításának. A sors fintora, hogy a fenti sorok Magyarországon pont az ő tevékenységüket bélyegzik meg leginkább. A „papírtigrist” sosem felejtem. A Duna védelmét hamis páncélként felhasználták a környezet vélt védelme érdekében, miközben mára már lelkük mélyén, mikor magukban vannak még a legzöldebbek is gyanakodnak arra, hogy talán hibáztak.
Bizonyára ez a magyarázata annak, hogy hazánkban teret nyerhetett az a logikailag perverz gondolat, miszerint egy vízi erőmű vagy egy energiatározó csak környezetszennyező lehet. Nem vitás, hogy egy duzzasztómű hatással van a felvíz élővilágára, viszont tények igazolják, hogy leginkább azokon a helyeken (és itt nem a folyók folyási irányának megfordításáról van szó), ahol szakmai döntés született, néhány év alatt a biodiverzitás lett úrrá ezeken a vélt problémákon. Mára már nyilvánvaló talán, az Európai Unió térnyerésével, hogy pitiáner álérv, hogy a Duna egy szakasza már nem lenne határfolyó, hanem szlovák „tulajdonba” kerül. Az lehet, hogy mentálisan káros, hogy a nemzet, illetve a föld szívcsakrájába kerül egy energiatározó, de maga a földi lét kérdőjeleződhet meg, ha Csupán az efféle energiatározók hiánya miatt nem épülhet kellő számú szélerőmű. Tudjuk ugyanis, hogy a szén-dioxid-kibocsátás jelenlegi ütemének fennmaradása esetén rövidesen nem lesz esélye senkinek arra, hogy bármi ellen is tiltakozzon. Ez a gondolkodásmód a sarkából fordítja ki az egyébként helyes környezetvédelmi alapelvet, miszerint: „Gondolkodj globálisan, s cselekedj lokálisan.”
A főként humán intellektus bázisáról kiinduló zöldmozgalmak számomra az oximoron képét vetítik elém, hiszen meggyőződésem, hogy a környezetet reálisan csak megfelelő reálműveltséggel lehet megvédeni a technokrata, főként ökonómiai alapokon nyugvó károkozástól. Ebben a szaklapban megengedhetek magamnak némi gonoszkodást is, ezért fel kell, hogy tegyem a kérdést: Vajon miért van az, hogy a harcos környezet- és természetvédők értelmiségi társaságban büszkén hirdetik, hogy ők bizony annak idején megbuktak matekból. Biztos vagyok abban, hogy nem elsősorban a műszaki értelmiség az, aki a természet adta lehetőségeket hajlandó lenne, a köz érdeke ellenére is, gátlástalanul a végletekig kihasználni. Nehezen érthető, hogy miért a vízépítő mérnök számít szitokszónak a környezet vélt védőinek szemében, mikor, ha következetesen, logikusan gondolkodnának, akkor először az olaj kitermelésével foglalkozó műszaki szakemberekre kéne célkeresztjüket állítani.
A néhány évvel ezelőtti lelkes védelmi gondolkodás mára nagymértékben lecsendesedett, hiszen látszik a siralmas eredmény a Mosoni-Duna képében. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a természet sokkal erősebb a vízióknál, mert képes volt alkalmazkodni a jelenlegi állapotok- hoz is. Bizonyára több víz esetén, akár a vízlépcső által előidézve, ez sokkal könnyebb lehetett volna. Ma már látszik, hogy a Duna „megmentői” többet ártottak védencüknek, mint gondolták. Tájékoztatásul Ujhelyi Géza energetikai szakértő nyomán, az eddig kiesett energiabevétel nagysága megközelíti a jelenleg bevezetésre kerülő megszorító csomagtól remélt kiadáscsökkenést.
Visszatérve az engedélyezések mára kaotikussá vált helyzetéhez: nyilván e csoportok lobbiereje nem kis hatással volt a félelmi reflexek kialakulására és a bánáti bazsarózsa virulására. Valahogy sikerül ezeknek a mozgalmaknak egy rossz döntés helyett egy még rosszabbat kiharcolniuk.
Tételezzük fel, hogy varázsütésre a döntéshozók és a hatóságok végre belátják, hogy a jövedelmük nem a eljárások hátráltatásának sikerétől, hanem csak a GDP mértékétől függ, és csak azzal növekedhet. Továbbá az is világossá válik, hogy a beruházások felgyorsítása egyúttal a GDP növekedési (vagy nem csökkenési) ütemét is növeli, ezért gyökeresen változtatnak a mára kialakult gyakorlaton. Vajon ez egyúttal biztosítja-e a szükséges változásokat? Sajnos a véleményem az, hogy nem! Az engedélyezésnél ugyanis vannak esetek, amikor még meg nem lévő közművek kezelőinek hozzájárulása is szükséges. Meg kell említenünk azokat a szerintem jogsértő mozzanatokat, amelyek az engedélyezési eljárást kísérik ezen szervezetek részéről.
Hazánkban a közműkezelők még mindig az egy rendszerrel korábbi helyzetbe képzelik magukat. Az idő tájt ugyanis sokan szakhatóságként tekintettek rájuk, pedig az a körülmény, hogy a közterületeinket szabadon használhatják profitszerzés céljából, az egy gesztus a társadalom részéről feléjük. Ha nem így volna, akkor nem ismerne a hazai versenyjog szolgáltatási koncessziót. Mégis amikor egy tervező egy új közmű létesítésével keresi meg a közműkezelőt, akkor nehézségekbe ütközik az adatgyűjtéskor, illetve a hozzájárulás kiadása során, 1992 óta azonban ez a hozzáállás egy ma még a felderítés hiánya miatt szankciómentes jogsértésnek minősül. Az adatvédelmi törvény ugyanis a közművezetékek helyzetét közérdekű adatnak tekinti, és a közműkezelő egyúttal adatkezelő is, ezért ezeket az adatokat térítésmentesen, illetve a fénymásolás árán kellene szolgáltatni. Ma még ettől nagyon távol állunk, és ezek az adatszolgáltatások egyre inkább piaci jelleget öltenek. Szintén elvi tévedés a közműkezelői hozzájárulás intézménye is, ugyanis egy közterületet használó szervezet nem hátráltathatja egy majdan közterületet használó szervezet tevékenységét, pedig ma már itt tartunk.
Véleményem szerint a mérnöki kamarának fontos szerepe van ezen ellentmondások felszámolásában. Vissza kell adni a tervezői munka rangját, a tervezői nyilatkozat szerepét, összességében a tervezői felelősség hitelét. A tervező nem azért adja nevét a munkájához, hogy azt még tucatnyi parciális érdekek mentén gondolkodó szakember bírálja. Nyilván a társközműveknek tudniuk kell egy újabb beruházásról, de az aktív jogukat passzívra volna szükséges átrendezni. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a hozzájárulás jogát el kellene tőlük venni és helyette észrevételezési jogot kellene kapniuk, azaz fellebbézési joguk kellő biztosítékot nyújtana érdekük védelmére. Meggyőződésem, hogy a helyzet megérett ezen változtatások kiharcolására, mert ellenkező esetben nincs okunk siránkozni azon, hogy mennyire nehéz helyzetben van a gazdaság, ha a fejlődésünk gátjait elsősorban saját magunkban kell keresnünk. Azoknak a kétkedőknek, akik azt vélelmezik, hogy ez által megszaporodnak a hibás tervek, azt kell válaszolnom, hogy tapasztalatom szerint az ilyen egyeztetések szakhatósági hozzájárulások, közműnyilatkozatok nem sok pluszt adtak tervezési munkáink során.
Wagner Ernő
Forrás: MÉRNÖK ÚJSÁG 2009. július