0
Szentségtörés – avagy ivóvízminőség-javítás másként (Részlet a MÉRNÖK ÚJSÁG-ból)
Az alábbi cikkben a Dél-alföldi Régió ivóvízminőség-javító programja körül kialakult kaotikus állapotokat mutatom be. Két javaslatot teszek a program kiváltására-megvalósítására, illetve ezeken keresztül a hazai vízellátási beruházások megvalósításának, valamint az üzemeltetői struktúrák módosítására. 
Mi a helyzet?
Hazánk ivóvízminőség-javítása önjáróvá vált – igaz, hogy nagyon lassan jár. A lakosság egészséges ivóvízzel történő ellátását jogszabályaink önkormányzati feladattá tették, s ettől a pillanattól kezdve mindenki szemellenzővel tekint erre a területre. A pályázatokat az önkormányzatokra szabják, az önkormányzatok pedig nem értik, nem érzik, egyáltalán mi értelme az új határértékeknek? Persze az a Csúnya EU… Milliárdok, tízmilliárdok úgy röpködnek, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ha egységes szabályozást sürget a „szakma”, arra az a válasz, hogy nincs meg a megfelelő politikai akarat. Miért is lenne? Mindenki jól jár: a polgármesterek az alacsonyan tartott vízdíjakon keresztül politikai tőkét kovácsolhatnak a romló állagú víziközművek rovására – a föld alatt lévő csövek állapota nem látszik, az üzemeltetők természetes monopóliumokon ülnek, szakmai felügyeletet igazán senki nem gyakorol fölöttük, széles játéktere nyílik a díjakkal való variálásnak. A tulajdonosi struktúra sok esetben szintén elősegíti a díjmanipulációt. A „szakma” nem véletlenül szerepel idézőjelben. Ebbe a fogalomba én beleértem a terület irányítását, az üzemeltetőket és a tulajdonosokat is. Szakmai felkészültségükben, érdekérvényesítő képességükben igen változatos képet mutatnak ezek a szervezetek, a 100%-os önkormányzati tulajdonban lévő kft.-ktől, az óvoda napközijét is üzemeltető intézményeken keresztül a koncessziókat megvásároló multinacionális cégekig. A fogyasztó meg ott ül a csapnál, és várja, hogy a határ- értékeknek megfelelő minőségű víz csorogjon. Ugyanakkor egyre többen nem értik azt sem, hogy miért kell nekik a több száz forintos, ivóvíz minőségű vízzel leöblíteni a vécét. Míg a másik véglet csak ásványvizet iszik, ezreket költve palackozott vízre, üres palackokat, elpazarolt környezeti és gazdasági erőforrásokat hagyva maga után, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy a csapvíz is jó.
Ebbe a környezetbe csöppent bele a Dél – alföldi Régió ivóvízminőség-javító programja. Monstre projekt, döbbenetes beruházási értékkel, minimális támogatottsággal, több helyen nyílt ellenségeskedéssel. A fogyasztói ponton megfelelő minőségű ivóvizet kell biztosítani, ennek a felelőssége az önkormányzatot terheli. Persze az önkormányzatnak nincs pénze, és eddig is jó volt a víz, senki nem kapott nyilvános helyen arzénmérgezést, különben is, a műszaki iroda nem ér rá ezzel foglalkozni – mind az egy ügyintéző le van terhelve. Lássuk:
mit mond az üzemeltető? „Hogy tudja ő garantálni a vízminőséget a fogyasztói ponton, mikor az ingatlanon belül a rossz karbantartásból fakadóan rengeteg szennyezőforrás fordulhat elő, ráadásul az ő hálózata is elavult, a díjak – amelyeket az önkormányzat nem enged följebb emelni – nem fedezik az üzemeltetés, a karbantartás és a pótlás költségeit. Persze ő is megérti, hogy a vízminőséget javítani kell, van is egy elképzelése, hogy az EU-forrás terhére, némi kútvízkezelési technológiával megspékelve rekonstrukciót – éppen terítéken van, hogy a rekonstrukciós hányadot 30% körülire lehetne emelni – kellene végrehajtani a hálózaton… Más önkormányzattól víz átvétel, üzemeltetői integráció, regionális rendszer, méretgazdaságosság stb? Hát, jól hangzik, de itt nem megvalósítható.”
Az ivóvízminőség-javító program a Dél – Alföldön 180 és 210 közötti – a pontos szám folyamatosan változik – ilyen, vagy ennél még cifrább hozzáállású kedvezményezett, közreműködő, üzemeltető stb. szereplő közös akaratára, egységes elfogadására és kölcsönös megértésére bazírozza a jövőjét. A két határidő – 2006 és 2009 – közül az egyik észrevétlenül suhant el mellettünk, a másik is 100%-os biztonsággal tarthatatlan! Nem hogy EU-támogatás nem lesz ezekre a projektekre, de a kimondhatatlan nevű – infringement procedure – eljárás keretében, még majd fizetnünk is kell az EU felé. No persze nem nekem, s Önöknek, hanem az államnak, az meg kit nem hagy hidegen…?
Szóval ez az önjáró projekt, amiről az elején említést tettem. Nagyon lassan halad előre – minden lépését súlyos pénzekkel kell támogatni, amit hol az önkormányzatok, hol a régió, de leginkább az állam tesz bele EU-forrásokból. Az eredeti koncepció kvázi változatlan, bár kisebb finomítások, nüánsznyi módosítások előfordulnak, de azért még mindig az önkormányzati és az üzemeltetői érdekek sérelmének minimalizálása motiválja a módosításokat, mert más műszaki megoldás egész egyszerűen nem kapja meg az önkormányzatok/üzemeltetők elengedhetetlen támogatását. Az eredeti elképzelésekben szereplő költségminimalizálás pedig valahol menet közben „elfelejtődött”.
Magyarra fordítva: az önkormányzatok szándékának túsza a projekt, ahelyett, hogy tisztán gazdasági és műszaki szempontok érvényesülnének. Közben ne felejtsük el, hogy az önkormányzati önerő átlaga valahol 15-30 százalék között lesz. Azért nem lehet pontosan meghatározni, mert a támogatási arány folyamatosan változik, a jelenlegi maximum 90%, de a hátrányos helyzetű települések várhatóan az önrész 60%-át az önerőalapból megigényelhetik. Ebben az esetben az önkormányzati önerő mindössze 4%!!!
Javaslatok
Mi a megoldás? Két változatot fogok bemutatni. Mind a kettő szentségtörésnek számít, s mind a kettőért meg fognak kövezni. Rengeteg kérdést vetnek föl, sok jogszabályba ütköznek, sok status quót fölborítanak, de legalább annyit megérdemelnek, hogy beszéljünk róluk, s hátha nem intézik el őket egy kézlegyintéssel. Továbbá nem elképzelhetetlen, hogy másnak is van ötlete, sőt, hiszem, hogy ezeknél jobb megoldások is léteznek. Hátha közösen gondolkodva kialakulhat egy olyan koncepció, amit a Kamara képviselhet, ami mögé a kamara tagsága is odaállhat, s így egy jobb, olcsóbb megoldás születhet.
Az egyes számú javaslatom: állami tulajdonban lévő regionális üzemeltető létrehozása – vagy meglévő szervezet nevesítése erre a területre – aki a pályázati forrás kedvezményezettje lenne, az önkormányzatok meg a saját erejük terhére elvégezhetnék a rekonstrukciót. Az állami üzemeltető a program regionális elemeit tisztán állami forrásokból valósítaná meg, a létrejött vagyonelemek állami tulajdonba kerülnének. A regionális vízmű – nevezzük így az állami üzemeltetőt az egyszerűség kedvéért, akkor is, ha a vagyonelemek nem feltétlen alkotnának fzikailag összefüggő hálózatot – pedig meghatározott pontokon, átlátható díjstruktúrát alkalmazva adná át a – határértékeknek megfelelő – vizet az önkormányzati tulajdonban lévő hálózat önkormányzat által meghatározott üzemeltetőjének. Föltaláltam a spanyolviaszt! Es tényleg! Hiszen itthon is van olyan példa, ami ilyen – vagy ehhez rendkívül hasonló – struktúrában pályázott, nyert, s valósult meg. Ne menjünk el csukott szemmel a jó példa mellett, csak azért, mert a Dél-Alföldön nincs regionális vízmű, vagy mert most éppen ezek privatizációja van terítéken, nem az alapításuk. Hosszabb távon ezt az üzemeltetőt – és hálózatot – is eladná, vagy inkább átadná az állam, de csak az önkormányzatok szerezhetnének benne tulajdonjogot és persze ingyen. Nemzetközi kitekintésben még az EU-n belül is találunk ilyet. Portugáliában valamennyi EU-támogatásból megvalósuló víziközműves projektet egy kalap alá vonták. Persze annak is van hátránya, ha túl sok pénz koncentrálódik egy helyre…
Tudom, hogy rengeteg kérdés merül föl – az önkormányzati tulajdonban lévő vízművek, kutak, technológiai elemek kérdésétől az átadási árakon keresztül a jogszabályi és pályázat kiírási kérdésekig -, de ezek mind megoldhatók, s még mindig egyszerűbb, mint ilyen nagyszámú önkormányzatot egy irányba terelgetni.
A kettes számú javaslat: egyedi ivóvíztisztítók. Nem kell rekonstrukció – legalábbis nem olyan nagymértékű – nem kell vízkezelési technológia óriási kapacitással – csúcs vízigényekre méretezve – a vízműtelepeken, nem kell ivóvíz minőségű víz a vécébe, vagy tűzoltáshoz, vagy locsoláshoz. Az egyedi tisztítókat nem a házon belül, hanem a meglévő vízóra aknákban kell elhelyezni. Idegen hozzáféréstől védetten, de az üzemeltető által kezelhetően. Karbantartását, üzemeltetését, cseréjét végezhetné az ingatlan tulajdonosa által megbízott üzemeltető – nem csak egy! megtörve ezzel a természetes monopóliumot! A törzshálózat üzemeltetéséért díjat kellene fizetni – lásd telefon -‚ de a fogyasztót más is kiszolgálhatná. Nyilván akkreditálni kellene a gyártmányokat és az üzemeltetőket is, de ezzel versenyhelyzetet lehetne teremteni, ami végeredményben olcsóbb díjakat eredményezne.
Itt is rengeteg kérdés merül föl a kapacitás meghatározástól a jogszabályi kérdéseken keresztül a műszaki megvalósíthatóságig stb. Ugyanakkor egyértelműek az előnyök. Egy rendszeresen karbantartott, szakszerűen üzemeltetett, kis kapacitású házi RO szűrő elég jó tisztítási hatásfokkal működik, kiváltva a rendkívül költséges központi víztisztítást, ami ráadásul monopóliumot is jelent. Ha nagyszámú szereplő léphet be a karbantartási piacra, az bosszú távon olcsóbb, a minőségi előírásoknak megfelelő vizet jelenthetne, alacsonyabb díjért. Az újonnan épülő épületekben ki lehet alakítani a kettős vízellátó rendszereket, ami pénzügyi megfontolásokon túl fölbecsülhetetlen értékű környezeti erőforrásainkat is kíméli – a fontossági sorrend ízlés szerint megfordítható.
Problémák (részben)
A fölvetett javaslatokban szereplő változtatások sok jogszabályi módosítást indukálnak. Kezdve az önkormányzati törvénytől a vízgazdálkodásról szóló törvényen át az üzemeltetés sok-sok jogszabályban szétaprózott szabályozásán keresztül az EU-támogatások fölhasználásáról szóló törvényekig, rendeletekig.
Mindkét javaslat alapvető önkormányzati jogköröket érint. Ugyanakkor az önkormányzatiság alapeszméje a második javaslattal nem sérülne, míg az első javaslat felelősség- és hatáskörelvonást eredményez az önkormányzatoktól.
Tisztában vagyok vele, hogy ezekhez a javaslatokhoz olyan szintű politikai konszenzus szükséges, ami ma Magyarországon csekély valószínűséggel teremthető meg, de úgy gondolom, hogy a kamarai javaslatoknak elsősorban műszaki és gazdasági szempontokon kell alapulnia. A jó szakmai elképzelés mögé a konszenzust teremtsék meg a politikusok.
Összefoglalva
Az előzőekben megfogalmazott ivóvízminőség-javítási problémákra a jelen gazdasági, politikai és jogszabályi környezetben megítélésem szerint két megoldási javaslat tehető. Az egyik, hogy a jelentős regionális jellegű beruházásokat az állam saját finanszírozásban – támogatási pénzek fölhasználásával – valósítja meg, megkerülve az önkormányzatokat, a másik, hogy az üzemeltetést közelebb visszük a lakossághoz, s egyedi víztisztító berendezések fölszerelését finanszírozzuk, melyek üzemletetését akkreditált üzemeltetőkre bízzuk. Megteremtve a hálózat üzemeltetésének szétválasztási lehetőségét, megszüntetve a természetes monopóliumokat, egyszerre javítva a vízminőséget és a szolgáltatás minőségét.
Fejes Péter